Borzalmasan nehéz ilyen hosszú idő után nekiállni írni; majdnem 2 éve nem foglalkoztam semmilyen műelemzéssel (jelen esetben kritika lesz, szóval kevésbé alapos szakmai dolog) és másrészt olyan alamuszi dolognak tartom ezt. Én, mint olvasó véleményezek (ez jó, ez lenne a cél az iskolákban, olvasó, gondolkozó, kritikus embereket felnevelni), de valójában messze vagyok az alkotótól, úgy bírálok most majd el valamit, amit én nem tudnék megcsinálni, létrehozni, szerintem.
Mindenesetre kezdjünk bele!:)
A kötetet azért állítom szembe a Pixellel, mert bár a két könyv szerkesztési elve gyökeresen más (erre később bővebben kitérek), a művek tematikája, és narratívája csontra azonos, illetve azért mert ez volt az első Tóth Krisztina epikai kötet amivel megismerkedtem, a korábbi novellakötetek mint a Vonalkód, és a Hazaviszlek, jó?, sajnos még nem kerültek a kezem ügyébe..(noha több kritika[1] is velük állítja inkább egy didaktikai sorba,így majd később érdekes lehet, egy összeset összegző általános ajánlás..:)
Szóval a könyv 25 darab korábban megírt novellát tartalmaz, melyet 5ös novellacsokorba rendezett az írónő, kiválasztva egyet a novella címek közül alcímnek. Nem feltétlenül a legerősebbre sikerült művet választotta a szerző, de ez nyilván ízlés kérdése, az utolsó 5-os fogatból én nem is tudtam választani mind az 5 egyenletesen magas színvonalú, míg korábbiakról ez már nem mondható el ennyire. Ez a szerkesztési elv átlagos, ezzel szemben a Pixelé zseniális. Nem leszek gonosz, elárulom, hogy nekem a Pixel a non plus ultra nagyszerelem, ezt a szintet megugrania nagyon nehéz lesz bárkinek, magának a szerzőnek is; ugyanis nem csak a szövegi része hordoz jelentést, hanem maga a cím, a szövegtest,és az a tény, hogy minden egyes novellának egy testrészt adott címül, és folyamatosan figyeli az olvasó, vajon kijön-e egy ember, ha igen nő vagy férfi( nem fogom elárulni haha, tessék elolvasni:) ), ezzel a testiségre is utal ugye, illetve még ad egy plusz jelentésréteget az amúgyis fejbevágó írásoknak.
De nézzük is magukat a szövegeket. Olvastam Tóth Krisztináról, hogy szenvtelen[2] üvegburán át figyelő narrátort használ, és azt is, hogy szuperérzékeny[3], szerintem meg mind a kettő. A narrátor, nem véleményez, nem árulkodik érzelemről, csupán tényeket közöl, lefesti nekünk a szomorú, és igaz magyar valóságot. A művek táncolnak az abszurd humor határán, szerintem ebben a kötetben a sokkal mélyebb rétegekig lenyúló történések, a rengeteg komor témaválasztás miatt a humor, a feloldás elsikkad. Rengeteg novella (például: Valaki, Ez milyen mozi, Játszódjatok) olvasása közben ugrott be nekem Emile Zola olvasmányélménye, ami nekem nem jó jelző, mert életemben olyan nyomasztó könyvet nem olvastam, mint a Patkányfogó. A kötet írásai az elmúlt negyedszázad miliőjét idézik meg, a művek nem függenek össze, felcserélhetőek, a szereplők nem ismétlődnek, azonban a szereplők státusza, vagy viszonyaik; hogy mind szeretők, és feleségek, és férjek, vagy elhagyottak; a szerepek visszatérnek (hisz mind éppen valamelyikek vagyunk éppen), és ez az ami miatt ha van női irodalom, az egyik legnagyobb kortárs alakja a szerző; a novellák történése sokszor a nullához közelít, mégis lebilincselőek, a szereplőknek nincs tér kidolgozódni, és mégis sikerül leírással, megszólaltatással elérni azt, hogy tökéletesen át tudja az adni a szituációkban az ember lényét, a lényegét. Pont a cselekménytelenség teszi a novellákat ilyen emberközelivé, élet közelivé, szinte mintha az olvasó látna bele a szituációkba, sorsdöntő pillanatokba, a hétköznapok drámáiba, fantasztikus. Ezt az amúgyis nagyon erős, tömör, végletekig fókuszáló írást a Pixel kötetben még megcsavarja azzal, hogy nem csak a szerepek, de maguk a szereplők is vándorolnak; így egy-egy életbe vagy élethelyzetbe másik oldalról is betekintést nyerhetünk, és ezzel a technikával nem ér véget a történet az adott novella zárszavánál, hanem továbbgyűrűzik, akár újfajta megvilágításba helyezi a későbbi a korábbi eseményeket...Nem véletlenül lehet a kötetet Balzac Emberi színjátékához hasonlítani, egy kis kötet olyan grandiózus lesz a tipikus kelet-európai élet apró szituációinak lefestésével mint a regénysorozat…
A két könyv közti különbség még megmutatkozik szerintem a kötetek zárlatában, illetve az érzésben, amikor becsukod a könyvet olvasás végeztével és egy pillanatra lehunyod a szemed…
A pillanatragasztó egy válogatáskönyv, 25. évforduló megünneplésére, így ha az ember szemezget csak belőle sem marad le semmiről. A legerősebb írás szerintem a Soha, egy szót se, igazi olyan csattanóval ellátott novella, amelyet végig hordoz a mű, ha filmen látnád még ki is találná az ember, olvasva viszont akkor döbbensz rá mikor leírva látod, hogy úristen, de kézenfekvő, és tényleg pont ilyen az élet...
A Pixelben maga a kötet szerkesztése is jelentésformáló, így a vége, a szintén kissé komor hangulatú novellákat lezáró mű a katarzistól messze van, de feloldja, és megkönnyíti az olvasó lelkét, úgy teszi le az ember, hogy hűha, ebben minden van, és minden jó, ha jó a vége. A pillanatragasztó, egyrészt amiatt, hogy sokkal elesettebb emberi élethelyzeteket is lefest, így mélyebbről kéne kihúznia a szerzőnek az olvasót, és nem sikerül. Mind a kettő hatásos, és érdekes darab.
És a kérdés végül, hogy ajánlom-e? Nem tudom.(micsoda jó könyvajánló lett nem?:D) Igazából így maga a kérdésfelvetés a rossz. Kinek ajánlom? A Pixelt minden olvasni szerető embernek, aki ismerkedne az írónő munkájával. A pillanatragasztót, pedig majd utána, azoknak főleg akik ismerik és szeretik Tóth Krisztinát de még nem olvasták..(vajon volt még rajtam kívül ilyen ember?)
[1] Béres Judit: Ismétlődő történeteink, Tóth Krisztina Pillanatragasztó, Jelenkor online 2015, http://www.jelenkor.net/userfiles/archivum/2015-1-teljes.pdf
[2] Krippl Gréta Klára, Megnyíló pillanatok, Tóth Krisztina Pillanatragasztó http://www.kuk.hu/hu/content/megny%C3%ADl%C3%B3-pillanatok
[3] Radics Viktória: Sebeivel olvassa, Tóth Krisztina Pillanatragasztó Magyar Narancs online, http://magyarnarancs.hu/konyv/sebeivel-olvassa-92838
