Kezdjük is rögtön a legvégén. Ismét egyszerre két könyvről fogok írni, és mind a kettőt érdemes elolvasni azoknak, akik szeretik az igényes szépirodalmat, és nem csak limonádét fogyasztanak. Szabó Magdát pedig ettől függetlenül is minden nőnek el kellene egyszer olvasni.

És akkor folytassuk az elején. A két könyv között nem csak 56 évnyi távolság van, de talán több különbözőség, is mint hasonlóság. Mégis, mikor Bartist olvastam, egyszerűen bevillant, hogy (Úristen, és tényleg ezt gondoltam) ez az őz férfi párja. Annyira nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy elolvastam Szabó Magdát is újra, és a gondolat nem múlt el, vázlat lett belőle, majd végül ez a recenzió. (Most az összes bölcsész ismerősöm azt gondolja megőrültem, vagy, hogy mekkora ötlet. najó ezt tuti nem :) ) Nagyon nehéz lesz úgy írni a két műről, hogy a lényegükről ne rántsam le a leplet, és ne legyen dilettáns ömlengés, de megpróbálom.

Mind a két történet a II. világháborútól indít (vagy egy kicsit előtte), de Encsy Eszter története sokkal rövidebb intervallumot ölel fel, az egész regény egy délutánnyi üldögélés alatt lezajló monológ, melyben minden cselekedete okát elmagyarázza részletesen valakinek („Tudod te milyen az…?”), de leginkább saját magának („Nem tudtam én, hogy szeretlek, és azt se tudtam, hogy úgy szeretsz, ahogy szerettél, hogy olyan szemmel nézel rám, mint apám valaha anyámra”), mintegy összegez.

Szabad András története egy napló, ami nem a szó szoros értelemben vett napló, hisz nincsen benne dátumozás, ugyanakkor az események kapcsán, mint a forradalom, a holdra szállás, a rendszerváltás, pontosan tudjuk, időben hol járunk. András leírja és kimondja mindazt, amit Eszter csak végiggondol, és Éva pedig elhallgat. Míg Eszter a szüleitől idősebb generációt, a származást csak említi, addig András leírja, elmondja azt a lényeget a családfája életéről, amely meghatározó lehet a saját életének alakulásában. Bartis regénye jelentősen komplexebb mű, hiszen egyszerre apa- és anyaregény, egy túlfókuszált fénykép a korszakról, egy fiú férfivé válásának regénye. Az őz a felnőtté válás problémája, egy tragédia, egy szerelem kapcsán.

Mind a két család értelmiségi, egykori nemesi családok, Eszter gyerekkorának egyik meghatározó élménye a nyomorgás, amelynek apja tisztessége az okozója, ezzel szemben András apjának tisztessége az anyja halálát okozza, a költözést és az utána való érzelmileg sivár életet. Bartis regényében az apa-fiú kapcsolatot terheli le, az anya halála, ezzel szemben Az őzben az anya-lánya kapcsolat az, amely gyakorlatilag a minimumra redukálódik az apa halála után. A családtagok között az űrt nincs mi pótolja, a szeretet kevés, hogy a közös múltat felülírja.

 Eszter esetében az apja halála után érzi mennyire felesleges is ő már az anyja életében, míg András átveszi az éppen fogságban lévő apa szerepét, anya-fiú kapcsolat több lesz, az érzelmi és intellektuális partnernek tekintésnek köszönhetően, így nem tud az apjához hogyan viszonyulni, kerülgetik egymást az életben, a ki nem mondott szavak által teremtett feszült légkörben élik mindennapjaikat, miután ismét együtt élni kényszerülnek.

Mind a két főszereplő túl korán lesz felnőtt, Eszter anyja, és apja illetve a nemesi családoknál a cselédség helyett veszi magára a család megélhetésének gondjait, így kénytelen felnőttként helytállni otthon, András viszont érzelmileg nő az anyja mellé, így halála után nem találja helyét a világban, a középiskola és a kortársai nem partnerek a számára, hisz életútja sokkal előrébb jár. A nőkkel való kapcsolatain is ez látszik, akik jelentősebb szerepet kaphatnak az életében mind idősebbek, kivéve Éva, aki szintén a múltja kapcsán másik érzelmi életszakaszban (vajon van egyáltalán ilyen?) van.

A felnőtté válás problémája mind a két szereplő esetében jelen van, András nem csinál semmit, amiért bármilyen felelősségét kéne vállalnia, meghúzódik, a korszak rabja lesz, aki mintegy az apja helyett átveszi az aszkétikus életet Éva érkezéséig. Ugyanakkor az őt körülvevő biztos érzelmi kapcsolatoknak (Kornél barátsága, Éva szerelme és akciója után) megtalálja a helyét a világban, és felelősségteljes felnőttként viselkedik, ezzel szemben Eszter érzelmileg nem jut túl egy kamaszlány érzelemvilágán. Minden, amit tesz a múltban elszenvedett sérelmei miatt teszi, következményekkel egyáltalán nem számol (például az őz esetében), semmiért nem érez bűntudatot, mindent megmagyaráz, kihívja maga ellen a sorsot (Pipivel való ölelkezve sétálgatás, hátha rajtakapják), így a tragédia az ő esetében egyszerűen törvényszerű, kódolva van a jellemébe.

Tulajdonképpen a két főszereplő lényét meghatározó érzés az idegenség érzése. A szereplők egy lépés távolságból szemlélnek mindent; a környezetüket mely mintegy színházi kellék, körbeveszi csupán őket, az életük sodródását, a szakmájukat. András le is írja, hogy valójában az életét meghatározó tényezők hamarabb beleivódtak, mint maga az élet elkezdődhetett volna számára, és ez hatványozottan igaz Eszter esetében is; a múltban gyökerezik minden jelenkori cselekedetének oka.

A főszereplők művészek, mind a kettő a valóságot képezi le (színésznő és fotós, és pont emiatt a kettősség miatt idegenek mindenhol), ugyanakkor, amit mutatnak az nem a valóság, hisz az annál több a lényeget nem lehet megmutatni, az elmondhatatlant kell kitalálnia annak, aki a produktumot nézi; ezzel a problematikával András foglalkozik egyedül, emiatt Bartis regénye néhol monotonná válik. Ugyanakkor a sok filozófia gondolatmeneten érdemes magunkat átrágni, sok kérdést egészen új megvilágításba helyez.

A szerelem (nyilván) mind a két főszereplő esetén központi történetvonal, és a leginkább úgy lehet ezt a két mű esetén párhuzamba hozni, hogy Andrásnak az Éva, aki Eszter volt Lőrincznek.

Bővebben kifejtve; mind a két mű esetén a hallgatás női individuum. Pont a múlt az, amit nem lehet elmondani, ami miatt a cselekedetek érthetetlenek lesznek, a férfiak ezzel szemben mindent elmesélnek, Bartis regény egy része nem más, mint a történetek melyeket Évának mondott el. A főszereplők élete a szerelmek befejeztével súlytalanná válik saját maguk számára is; András életét nyomon is követjük, Eszter esetében pedig csak sejtéseink lehetnek, hogyan is alakulhatott utána az élete. A szerelmek szenvedélyesek, fájóak, harmonikusak, pont olyanok, mint a való életben, nincsen cukormáz.

Végül fontos különbség a két mű stílusában az, hogy Szabó Magda olyan szinten bevonja az olvasót a szenvedélyes és ragyogó írásával, hogy a könyv letehetetlenné válik; ezzel szemben Bartis sokkal plasztikusabban, tényleg fényképész módjára fókuszálva írja a regényét. Külön érdemes felhívni a figyelmet a párbeszédekre; az élettől teljesen elrugaszkodott; minimalista, a lényeget tűpontosan kibökő András szinte félelmetes lesz, és különleges. Sehol máshol nem olvastam még hasonlót se, zseniális írói fogás, a karakterábrázolás új dimenziója.

Mind a két mű zseniális a maga nemében; Az őz mintegy színházi előadás; elképeszt lenyűgözés utána útjára enged rengeteg kérdéssel, és elvarratlan szállal, ezzel szemben A vége, mint egy fénykép, világosan, tényszerűen, plasztikusan ott van minden, nincs kérdés, nincs kimondatlan, elvarratlan szál; ugyanakkor nem hagy nyugodni, rátelepszik az ember mellkasára, és nem hagyja el egy darabig. Életre szóló darab mind a kettő.

Pont ilyen könyveket érdemes olvasni, pont ilyen könyvekre kell időt szánni, amik adnak, és nem csak rabolják a perceket a fölösleges szavaikkal…