Hamis a cím, ugyanis nem lehet ezt a kérdéskört egy ilyen egyszerű eldöntendő kérdéssel lerendezni. Mert persze, hogy igen ebook, ugyanakkor meg nem, inkább ne ebook…

De mivel a fent említett művet ebookon olvastam, és szokásosan leszek olyan ünneprontó, hogy elmondom előre; szerintem ez nem egy túl jó könyv (finom voltam és nőies!), és az sem segítette az olvasásélményt, hogy nem papír formátumon találkoztam vele, így arra gondoltam a könyvkritikát kiegészítem egy kis elmélkedéssel a modern kor vívmányáról…

Kezdjük évekkel ezelőtt, mikor kedves akkor még nem férjem Amerikába utazott, és hozott nekem ajándékba egy legalapabb Kindle olvasót. Nem is sejtettem a meglepetést; csak miután megkaptam jöttem rá, hogy a hosszú hetek óta tartó dicsérő kampánynak ez volt a mozgatórugója. És aki ismer, pontosan tudja mennyire is hálátlan és rossz dolog nekem bármit ajándékozni, mert nehezen tudok örülni bárminek is; nagyon örültem neki és a mai napig is nagyon hálás vagyok érte; hisz nélküle a magyar szépirodalomhoz csak monitoron keresztül jutnék; és mivel nem szeretek laptopon/telefonon olvasni, így nem olvasnék…

            De bevallom töredelmesen, én nem szeretek ebookon sem olvasni. Most nagyon praktikus, mert ilyenkor utazásnál jól jön, ugyanakkor számos kutatás[1] bizonyította már, hogy a digitális szövegek olvasása eltér a papíralapú szövegek befogadásától. Az ebook átmenet, mert egy egyszerű darab nem világít, így nem rontja a szemet, és papír közeli élményt ad, és nincsenek benne hiperlinkek, villódzó reklámok, amelyek elvonják a figyelmet a szövegről. Ugyanolyan lineárisan, vagy analóg módon olvassuk, mint a könyvet (egy weblapot, bármilyen más internetes tartalmat nem így olvasunk, az elrendezése is más, így a figyelmünk fókusza is máshova esik, így máshogy fogjuk érteni is), ugyanakkor saját magamon vettem észre, hogy közel olyan felszínesen olvasom, mint az internetes tartalmakat. Őszinte leszek, elég ciki ez egy magyar szakostól, de férjem kollégája hívta fel rá a figyelmet, hogy bizony a Trónok harcában Renly Baratheonnal egy csapatban játszom (értsd, fiúkat szereti)…hát, na. Akkor döbbentem rá, hogy bizony nem ugyanolyan elmélyüléssel olvastam mintha rendes könyvként olvastam volna. Mentségemre legyen mondva, neki meg az nem tűnt fel, hogy leszúrták Havas Jont a végén…ő is ebookon olvasta biztos. ;) És mikor mindezt alá szerettem volna támasztani szövegszinten, nem tudtam, ugyanis az én készülékemen lehetetlenség rendesen visszakeresni. Igen, ez is egy hatalmas hátrány, és a Grecsó könyv olvasása közben is előkerült, hogy míg egy normál könyv esetében, vagy ellapozok a tartalomjegyzékhez és utána megkeresem az adott fejezetet, vagy nemes egyszerűséggel emlékszem, hogy a keresett szövegrész körülbelül, hol helyezkedik el a teljes könyvön belül, és pár oldal beleolvasása után megtalálom. Az én Kinlde-ömön egyébként nincs is oldalszám, százalék látszik, hol járok éppen az olvasásban, ahogy nem látom a címlapot sem, és az egész „könyv élmény” olyan súlytalan lesz a kütyü miatt.

Az én kis masinám..:)

            Másik dolog, ami miatt én speciel pont nem szeretem, az a kütyüsége. Nagyon örülök, hogy én még úgy nőhettem fel, hogy „egy világunk” volt, és a szüleim nem függtek készülékektől, nem figyeltek folyton másra, hanem velünk/magukkal/házimunkával/stb. foglalkoztak. Pont emiatt redukáltam le a telefon/laptop használatot a lányunk előtt; nem kell, hogy azt lássa, mindig nálam van valami, ami olyan veszettül fontos, hogy ne az adott pillanatra koncentráljak. Legyünk őszinték, ez egy kisgyerekes anyuka életében leginkább a facebook és/vagy instagram, és én inkább maradok le mások életéről, minthogy a sajátomról. Persze, jó, tudom, hiába minden igyekezet, az én gyerekem is kütyüfan lesz amint lehet, de az olvasást, azt legalább ne kösse egy eszközhöz. Épp ezért, kimondottan károsnak gondolom, ha valaki telefonról/tabletről/olvasóról olvas fel mesét a gyerekének, mert nem azt fogja látni, hogy mesét és könyvet olvasol, hanem, hogy megint valami eszközt búj apa/anya, és milyen jó, mert azon vannak jó kis mesék… (Bocsi Tomi, ha olvasod). Félreértés ne essék, nem azt mondom tiltsuk el a gyerekeket mindentől, ami digitális, de magát a meseolvasást, és könyvnézegetést hagyjuk meg papírformátumon, ha olvasót szeretnénk nevelni a gyerekből.

            Ugyanakkor van az éremnek másik oldala, hiszen van az a korosztály,[2] akinek már nem menő az olvasás, a könyv, azonban ha más formátumban kapják, ami már közelebb áll a napjaink világához, talán könnyebben talál magának utat a könyvek megszeretéséhez. És ehhez inkább ebookot vegyünk, mint táblagépet, mert azon pont a fentebb említett indokok miatt nem jó irodalmat olvasni, hisz nem is ahhoz tervezték.

Másik nagy előnye, hogy nem kell magunkkal cipelnünk vaskos könyveket ha olvasni szeretnénk, egy eszközre egy egész nagy polcnyi könyv ráfér, bármikor, bárhol hozzáférhetünk, válogathatunk, mikor melyikből olvassunk. Napjaink, folyton rohanó, és időhiányban szenvedő emberének ez olyan előny, és a kiadóknak is lehetne előny annyira, hogy nem is kellene más érv mellette, hisz ennél egyszerűbben nem lehet hozzájutni az irodalomhoz.

Ugyanakkor legyünk megint őszinték, ki az, aki vett valaha ebookot? Na, ugye…mert ma már mindent le lehet tölteni. Ezt is, vagyis a legnépszerűbb műveket egész biztosan, és egy kalibráló programmal játszi könnyedséggel tudjuk az eszközünkre a megfelelő formátumban felölteni. Két dologra is érdemes kitérni, egyrészt a hozzáférhetőségre, mert amit a legtöbb ember olvas, azok a könnyebb és bestseller limonádék mind a megjelenésüket követően elég hamar letölthetőek lesznek. A szépirodalom is, bár kevesebb mű elérhető, mert erre inkább kiad pénzt az a szűk réteg, aki egyáltalán kíváncsi rá. Így pont úgy, mint a filmletöltés a könyvek letöltése is károsítja a szerzőt, akik amúgy se tudnak már megélni abból, hogy csak írnak (kivételt képeznek a bestseller szerzők ugye). És hiába lehet már venni, vagy kölcsönözni akár könyvtárból digitális tartalmakat, az ingyennél, és a más is ezt csinálja úgy sincs jobb hívó szó, a torrentezés él és virulni fog.

Szerintem az egyik, minden tartalmat digitalizáló világgal szemben lassító erő pont a könyvtárakban lehetne, ha ismét népszerűségre tehetnének szert. Nem lenne nehéz, csak le kéne bontani a csak csendben lehet olvasni, és unalmas vénasszonyok járnak melegedni képet róla, és életet vinni bele. Tudom, hogy vannak kezdeményezések, tudom, hogy viszont pénz nincs. De lehetne gyerekeknek olvasó délutánokat tartani, arcfestéssel, bábozással, uzsival, és ha már a gyerek élvezi, a szülő is addig tud nézelődni, kedvet kaphat egy-egy könyv olvasásához. Nem csak a kicsiknek, de nagyoknak is lehetne beszélgető köröket, izgalmas programokat filmvetítéssel (tudom, tudom mivel, hogyan, pénz, pénz, pénz...) mindenkit érintő témákat felvetni. És így előbb-utóbb megtalálná az ember az irodalom színes palettáján azt az árnyalatot, ami leginkább az ő ízléséhez illik. Hogy olvassunk, mert az olvasás által többek leszünk, és nem állok neki „közhely kinyilatkoztatásoknak”, mert ami ezt olvassa most, valószínűleg amúgy szeret olvasni…

 Őt már beszippantotta a helyi főkönyvtár...hát valamiben rám is sikerült ütnie azért.:D

Karafiáth Orsolya[3] (életemben nem gondoltam, hogy egyszer még hivatkozom a nőt) elég jól megfogalmazta, miért is luxus az olvasás…de nem értek vele teljesen egyet. Nem igaz, hogy nem olvasnak az emberek, csak nem szépirodalmat. Egyrészt szomorú, mert valahol ezt az iskola rontja el, mert nem segíti a Kincskereső Kisködmön, és az Arany ember (mégha én szeretem is!) kötelező végig olvastatása az olvasásélmény kialakulását, és azt az extázist, vagy katarzist, amit egy remekmű hozzánk ad, azt nem tudja más pótolni. Persze, egy film, egy jó sorozat, egy színházélmény sem ér úgymond kevesebbet, csak más. Abban igaza van a szerzőnek, hogy a szépirodalomhoz idő kell, és az emberek erre szánnak a legkevesebbet, mert nem tudják, hogy mikor és hogyan kell. Nem elég, roskadozó könyvespolcok mellett felnőni, és nem elég az esti meseolvasás sem (mert kétségkívül mérhetetlen előnyt jelent), de egy gyerek akkor válik olvasó felnőtté, ha látja a szüleit olvasni. Ha megtanulja, mikor lehet, mikor érdemes időt szakítani eme tevékenységre. És bár nagyon sajnálom, hogy kevesen fogyasztanak kortárs minőségi irodalmat, de az az igazság, hogy nem is való mindenkinek. Ahogy a cikk is írja, rengeteg könyv jelenik meg, bárki könnyen megtalálhatná a saját ízlésének valót..csak szerintem ezt sem tudják hogyan is kell. Így maximum a bestsellerekig jutnak el, és gonosz leszek és leírom, bizony nem olyan nagy baj, ha inkább letöltik, és nem megveszik a szürke 50 árnyalatát..legalább nem bíztatják az írónőt újabb irományok gyártására..

 Jah de, mégis jöjjenek a közhelyek:D

 Na de, akkor végül jöjjön, a könyv, a Jelmezbál. Az az igazság, szintén ez az első könyv, amit a szerzőtől olvastam, ugyanakkor egyáltalán nem ismeretlen a neve előttem, hisz Nők Lapja irodalmi (tárca?) rovatába rendszeresen publikál. Nagyon szomorú vagyok, mert az általam olvasott kritikákban dicsérték a könyvet, és vagy bennem van a hiba, vagy annyira kevés szépirodalom jelenik meg, és annyira kevés az eladható, hogy muszáj dicsérni…

Kezdjük is rögtön a könyv erényeivel, mert van belőle jó pár. A könyv tizenhét, egymáshoz szervesen nem kapcsolódó novellát tartalmaz, így a művek önállóan is megállják a helyüket[4], de teljes értelmet együtt nyernek. Én nagyon szeretem, az ilyen jellegű szövegszervezést, és kimondottan zseniális ötletnek tartom, hogy az egyes novella főszereplői, illetve főszereplőinek életének alakulását, egy másik novella epizodista karaktereként ismerjük meg, és így folyamatosan várjuk, ki mikor bukkan elő, és nem tudhatjuk milyen kontextusban is fogunk vele találkozni. Csak a szövegek minősége… az egyik novellának a Csizmák címűnek, a rövidített változatát, én korábban olvastam a fentebb említett rovatban, és ott nagyon tetszett. A könyvben, egy kibővített verzió volt, és őszinte leszek, nem tudom mennyire jó vagy inkább szomorú az, ha egy műből ki lehet húzni, úgy súlyos sorokat (mit sorokat, oldalakat!), hogy nem ront, hanem javít a mű élvezhetőségén, minőségén. Nekem ez inkább szomorú, és én nem egy olyan novellát olvastam, ami önállóan fabatkát sem érne. Ugyanakkor a szerző azt nyilatkozta, hogy nem csak a könyvön belül járnak át a karakterek, de korábbi műveihez is kapcsolódni tudnak egyes szövegek.. Ez szintén nagyon jó, csak mivel én nem olvastam így erről nem tudok nyilatkozni. Szánom-bánom, de nem is fogom..

A könyv bár az alcím szerint „Egy családregény mozaikjai” inkább egy falu, Sáraság tablója. Nem egy család, hanem több család generációinak története, és tényleg olyan, mint vidéken, valahogy minden szál összefut. Nekem pesti lányként, akinek amúgy is elég bő a szűk családi köre, szokatlan volt, mikor megismertem a férjem családját, hogy mindenki, akihez egy kicsit is közük volt számít, hogy minden szál összefut, hogy már ők sem tudják, ki honnan rokon, mégis számon tartják, mert fontos. Ettől a könyv egy kicsit a vidék regénye lesz, mert minden fontos momentum, kiindulási pont a település, generációk életének meghatározója hiába élnek akár Pesten is. Az egyes élettörténetek érdekesek, tragédiát, drámát nem spórolta el az író, de biza nagyon nehezen követhető. Az egyik kritika[5] egy sorban említette Márquezszel és a Száz év magánnyal, illetve a Trónok harcával… hát én majdnem lefordultam a kanapéról mikor olvastam, na. Tényleg nehéz, ki kinek a kije, és ki miért kivel, hogyan hol mit, de egyszerűen olyan minőségbeli szakadék van az említett könyvek és a Jelmezbál között, hogy minden eszembe jutott, míg olvastam csak ez nem. Ahogy korábban írtam, az értelmezést nem segítette az sem, hogy nem könyv formátumban olvastam; nem tudtam visszakeresni, visszaolvasni. De nem csak a szereplők kapcsolati hálója okoz bonyodalmat, hanem az idő linearitásának felrúgása. Olvasunk egy tanárnőről (Éva), aki kijár az anyja és nővére sírjához, majd 20 oldallal és 3 fejezettel odébb egy fejezet végén, jössz rá, hogy akiről olvasol az a tanárnő nővére, és él, és teljesen más idősíkban van…Vagy Vera esete, aki megtudja, hogy halálos beteg, újabb 3 fejezettel később értesülünk róla egy mellékszálban, hogy meghalt, majd az utolsó novellában ismét ő a főszereplő, de még akkor nem tudja, hogy ki az anyja, pedig mikor először találkoztunk már tudta, nincs még volt férj sem, sőt semmilyen sem, és nem érti az olvasó, miért olvasunk róla, miért nem kapcsolódik semmihez, miért ilyen keszekusza az egész. Épp elég követni a szereplők mozgását, az idősíkok közötti ugrálás már pont sok, pont nem ad plusz élményt az olvasáshoz. Pont.

A másik az elbeszélés módja. A szövegek egyrészt belső monológok, vagy külső szemlélő által elmesélt történetek. Az utóbbi narratív technikával semmi probléma nincs, polifonikus a mindent tudó narrátor, ellenben a belső monológok borzalmasak. Nem egy, de legalább 4 olyan szereplő jut eszembe, (A pszichopata gyilkos, a híres irodalomtudós nagybácsi, a tudós unokaöccse, a tanárnő testévre nyaraláson,) akinél egyszerűen a történet, a gondolat, és a cselekedet síkja semennyire nincs párhuzamban. Borzalmas olvasni, mert ilyen nincs, hiteltelen lesz, zavaros, és élvezhetetlen. Olyan létezik, hogy annyira el van foglalva az ember valamivel, hogy szólnak hozzá, és csak reflexből válaszol. (Pfú hányszor csinálom szegény Istvánnal), olyan is létezik, sőt vannak olyan típusú emberek (mint én) akik hírtelen megnémulnak az adott szituációban, és olyan is létezik, hogy szólnak az emberhez, de nem érti meg, mert a belső hangra figyel, és megreked a társalgás, és csak percek múlva tud az ember reagálni, mire eljut az értésig a hallástól az információ. De könyörgöm olyan nincs, hogy miközben az egyetemi előadó beszél, a novella főszereplője a tanárnőjét figyeli, aki irányába szexuális vágyai vannak, de a gondolatai valahol a múltban kalandoznak, ÉS mindeközben értelmesen válaszolgat egy olyan előadáson a felvetett problémákra, amit rajta és a tanárnőn kívül senki sem ért. Kicsit olyan, mintha a narrátor mindent meg akarna fogni, ami az adott pillanatban történik, de az emberi elme nem ilyen; nyilván mindent érzékel az ember, de kiszűri, és valódi benyomás, vagy említésre méltó körülmény nem lesz belőlük, mert csak egy pillanatnyi érzékelés volt. Egyszerűen nem jó olvasni. Magáról a könyvről, ha rövid benyomást kéne mondanom, egyszerűen szürke; kicsit nyomasztó, dramatikus, de számomra semmiképp nem valószerű.

A történetek legtöbbször nyitottak, nincs csattanó, vagy kerek egész befejezés, elvégre az életben sincs (bár de, szerintem meg, de van, mert egy szituáció egyszer véget ér, nem csak félbemarad), és ugye a történet bármikor folytatódhat egy másik síkon, hogy teljes képet kaphassunk, de nem minden szereplő kerül elő újra, és sok a könyv végeztével is nyitott marad.

És ha már eljutottunk a végéhez, írok egy kicsit a zárlatról; vagyis a hiányáról. A könyv sehogy nem ér véget, ja de, először előkerül a jelmezbál explicite megjelentve, de egy olyan történetben, amit megint nem tudunk idősíkban hova kapcsolni, mert a szereplő már korábban meghalt amúgy. Nincs benne semmi ami összefésülné a szálakat, vagy legalább új kapukat nyitna, hogy egy következő műben a családfa, vagy inkább falu tabló megérkezzen a jelenbe végérvényesen, és érezzük nem maradt szál elvarratlanul. Pont úgy ér véget, az egész könyv, mint maguk a rövid művek, olyan sehogy, teljesen felejthetően.

A címadást sem értem. A szerző, így nyilatkozott a műről:

„És hogy a címet magyarázzam kicsit, az ellopott, kicserélt sorsok drámája, mert, hogy a gyilkosság mellett ez a legkeményebb bűntény a könyvben, egy meghurcolt, átvert asszony története. …

… Van egy Tamás nevű karakter, aki megtér egy szektába, amikor a főpap egy megbolondult hittársáról mesél neki, a férfi nem tudja, kiről van szó, pedig nem is akármilyen körülmények között találkozott vele korábban. Elhallgatások, feledések és hazugságok könyve ez, merthogy ilyen is lehet, sőt leggyakrabban ilyen a családi tér. De remélem, mindez inkább izgalmas és sodró, mint nyomasztó[6].”

Szerintem a jelmezbál nem ez. Jelmezbálban az ember beöltözik valakinek, vagy valaminek, és a saját individuumát levetkőzve tehet olyat, amit szeretne, hogy aztán ezt az alkalmi pillanat után ismét önmaga szerepében folytassa életét. Vagy értelmezhetjük úgy a jelmezbált, mint a „színház az élet” metaforáját, miszerint mindenki az adott szituációnak megfelelő maszkot húz magára, és a belső én nem koherens… ennek részben felel meg a könyv, mert a belső én nem koherens teljesen, folyamatos zaklatottságban, a múltban él mindenki. Ez a könyv az elhallgatások következményének könyve.. Talán így tudom leginkább aposztrofálni.

Hogy ajánlom-e? Nem. Ebookon pláne nem, de amúgy sem.

És hogy a sok rizsa végén magát az Ekönyv olvasót ajánlom-e? Igen. Mert ha valakit az motivál az olvasáshoz, könnyen és olcsón hozzáférhessen tartalmakhoz, úgy egyáltalán a kultúrához igen, csak olvasson, mert ettől jobb lesz a világ, mindenkinek. :)

.

[1]Gonda Zsuzsa: Digitális szövegek olvasása és megértése, http://www.anyanyelv-pedagogia.hu/cikkek.php?id=642
[2] Rohány Jámos: Szöveg, olvasásmód, kultúrtörténet kritika, http://www.epa.hu/00000/00011/00056/pdf/iskolakultura_EPA00011_2002_01_113-118.pdf
[3] Karafiáth Orsolya: Az olvasás szexi? Inkább luxus http://24.hu/poszt-itt/2015/04/23/karafiath-orsolya-az-olvasas-szexi-inkabb-luxus/
[4]  Nagy Márta Júlia, Grecsó Krisztián interjú, http://www.litera.hu/hirek/grecso-krisztian-elhallgatasok-feledesek-es-hazugsagok-konyve-ez
[5] Szarka Károly, A viharsarok ponyvaregénye, http://www.revizoronline.com/hu/cikk/6082/grecso-krisztian-jelmezbal/
[6] http://www.litera.hu/hirek/grecso-krisztian-elhallgatasok-feledesek-es-hazugsagok-konyve-ez